Amikor megkaptam az első teljes állásomat, és szembesültem azzal, mit jelent minden nap bejárni egy irodába és onnan hazaesni nap végén, egyetlen módon tudtam túlélni az első hónapokat: újraolvastam a Harry Potter-sorozatot. Így legalább addig nem a saját valóságomban kellett lennem…
Instant segítség a felnőttélethez
Hirtelen annyi új információval és szokással kellett azokban a hetekben megküzdenem, hogy teljesen kontrollvesztettnek éreztem magamat. Örültem annak, hogy volt egy stabil állásom, de a vele járó felelősség nagyon soknak tűnt, és amikor még az is hozzájött, hogy akkor munka után is még csináljak valami hasznosat, teljesen kiborultam. Egy kicsit máris visszavágytam akkorra, amikor csak suliba jártam és igazából nem kellett semmit csinálnom. (Persze azt már elfelejtettem, hogy akkor mást sem kívántam, csak hogy független legyek és magamnak keressem meg a pénzt).
Mivel hirtelen nem közölhettem a munkahelyemen, hogy bocsi, mégis inkább gyerek akarok maradni, más módon próbáltam enyhíteni a szorongásomon: visszatértem kamaszkorom kedvenc könyveihez, amik már akkor is jó érzéssel töltöttek fel és segítettek megfeledkezni a valóságról, miközben mások történetén keresztül a saját életem problémáit is fel tudtam dolgozni. Amikor manapság ismét egy szorongósabb időszakomban vagyok, vagy úgy érzem, nem vagyok ura a saját életemnek, gyakran nyúlok újra ezekhez a könyvekhez egy kis felüdülésért. A kedvenceimből hoztam nektek válogatást.
Az örök kedvenc: Harry Potter kalandjai
Nyilván nagyobb klisével nem is kezdhetném, de mit tegyek, ha egyszer ebbe a generációba tartozom? Ugyan az olvasást nem konkrétan ez a sorozat szerettette meg velem, mert mire a kezembe vettem J.K. Rowling történetét, jó pár könyvön túl voltam már, de a varázslós téma mindig is nagy kedvencem volt és egyből beszippantott a sztori. Akkor éltem a Bűbájos boszorkák rajongói korszakomat is, imádtam a boszorkányokat, és hát ki ne akarna egy kastélyba iskolába járni? Nemcsak a változatos kalandjaikra vágytam, hanem a Harry, Ron és Hermione közötti barátságra is, ami a sok viszontagság ellenére is mindig kitartott és egy biztos pontot jelentett az életükben.
Persze az is jól esett a lelkemnek, hogy semmi olyan nem történhetett velük, amiből végül ne kerültek volna ki veszélytelenül – bár Sirius halála után már ebben sem lehettem annyira biztos. Az utolsó kötetre pedig aztán tartogatott még néhány pofont a történet, de addigra már én is olyan idős voltam, hogy nem kerülhettem el a „valósággal” való szembesülést. Eddig körülbelül négyszer olvashattam végig mind a hét kötetet egymás után, és sosem bírom megállni, hogy ne úgy olvassam újra a sorozatot, hogy miután becsukom az egyik kötetet, ne csapjam fel azonnal a következőt utána. Lassan amúgy ismét itt az ideje, hogy nekiessek az első kötetnek…
Vigyázat, giccsveszély! 1000 tuti tipp, miért (ne) legyél szerelmes
Amikor 12 évesen megkaptam anyuéktól Hortense Ullrich könyvét, először nagyon zavarba jöttem, hogy mégis hogyan kaphatok én a szüleimtől olyan könyvet, amiben szerelemről meg csókolózásról van szó. Aztán könnyesre nevettem magamat rajta, mert éppen azoknak az érzéseknek tartott görbe tükröt, amik nyilván minden tinédzsert foglalkoztatnak. Ez egy háromkötetes történet (1000 tuti tipp, miért (ne) csókolozz és 1000 tuti tipp, miért (ne) legyen szerelmi bánatod) amiben egy ikerpár, Kasszandra és Konstantin szerelmbe esési próbálkozásait követhetjük végig.
Figyelmeztetek mindenkit: szörnyen ciki sztorik vannak benne. De éppen ezért annyira aranyos is – erre más szót nagyon nem tudok használni. Azokat az emlékeket hozzák elő belőlem, amikor én is ugyanilyen béna kis kamasz voltam és egy pillantás alapján szerelembe estem a nyolcadikos fiúkkal. Ennyi év távlatából persze még cikibb és még röhejesebb az egész, így ha egy könnyed délutáni szórakozásra vágyom, mert már hullafáradt vagyok az egész heti munkától, szívesen nyúlok ehhez a sorozathoz.
A legszebb mese ever: A kis herceg
Antoine de Saint-Exupéry örök klasszikusa sem maradhat ki a listából, bár ezt inkább egy hoszabb mesének nevezném, mert legrosszabb esetben is egy háromnegyed óra alatt végig lehet érni a vékony kis köteten. Viszont nagyon tanulságos pár évente újraolvasni, mert ami gyerekként még csak egy kedves történetnek tűnt, felnőttként egészen új felismeréseket hozhat. Miközben a herceg elmeséli, miért hagyta el szeretett bolygóját és kelt csillagközi útra, majd kikkel találkozott ezidő alatt, sok apró bölcsességet fedezek fel akár az ő, akár a többi szereplő szavaiban. Minden újraolvasásnál megüti a szívemet néhány mondat, ami mára egészen más tartalommal ruházódik fel. A kisfiú következtetései a felnőttekről pedig meglepően igaznak bizonyulnak. Tökéletes könyv azokra az élethelyzetekre, amikor úgy érzed, túlságosan eltávolodtál magadtól és a belső, gyermeki énedtől, és szeretnél egy kis emlékeztetőt kapni,hogy nem kell mindent olyan komolyan venni az életben.
Keserédes történet: Mondják meg Zsófikának
Szabó Magda regénye nem egy kifejezetten vidám olvasmány, de éppen ezért megéri belevetni magunkat. A történet főszereplője Zsófi, akinek az édesapja nemrég halt meg szívrohamban, és anyjával kettesben kell továbbélniük a mindennapokat az ötvenes évek Budapestjén. A kislány nehezen tudja feldolgozni védett kis világának hirtelen felbomlását, a rengeteg változást, miközben azt próbálja kideríteni, mi volt az üzenet, amit apja hagyott neki, mielőtt megállt a szíve. A kutatás közben nem csak a régi ismerőseinek és rokonaiknak fedezi fel egy addig nem ismert arcát, de a szégyenlős Zsófi saját maga számára is meglepetést jelentve idegenekkel is barátságokat köt. Szépen lassan megtanulja, hogy ha veszi a fáradságot, hogy mögé nézzen az álarcoknak, rájöhet, mennyi történet rejtőzhet egy-egy emberben.
Ezt a könyvet akkor ajánlom, ha szeretnénk egy kicsit perspektívába helyezni az életünket, és nem félünk több szempontból is megvizsgálni egy látszólag fekete.fehér helyzetet. A könyv végére pedig jó esetben együtt nyílunk ki Zsófival, kíváncsian a világ és az emberek szépségére.
Klasszikus pöttyös: Bezzeg az én időmben
Fehér Klára könyve az 1940-as év Budapestjére repít minket vissza, ahol Horváth Kati, a szeleburdi tizenöt éves kamaszlány életébe csöppenünk bele. Kati a legnagyobb lány a családban, de míg két húga szinte hibátlan, ő mindig bonyodalmat okoz, elront valamit vagy éppen csak rosszkor van rossz helyen. Az első mondattól fogva tudok vele azonosulni, még ha nem is sok közös tulajdonságunk van. Az igazi kaland akkor kezdődik, amikor dicsekvő osztálytársnői előtt hazudik magának egy Lacit (nehogy már csak neki ne legyen udvarlója), és ez a bizonyos Laci aztán be is toppan az életébe.
Ha valaki nem is volt szerelmes 15 éves korában, akkor is oldalról oldalra élheti át Katival az egész varázsát, a kis titkokat, a romantikázást, a konfliktusokat, és a szembesülést a felnőtt élet igazságtalanságával. Mindezt nagyon bájos és esendő módon meséli el az írónő, miközben korhű képet fest az akkori jelenről, a nemrég elkezdődött világháborúról és (nem csak) a kamaszlányok mindennapi életéről. Fáj a szívem a fiatal lányért, amikor felismeri, mennyi borzalom lakozik zárt világán kívül, de végül ott van a remény is a könyv végén, hogy valaha övé lesz a megérdemelt happy end . Én pedig hálát adok azért, hogy ilyen kényelmes és biztonságos életet élhetek, és nem kell megértenem, miről mesél Kati.
Ezek lennének az én kedvenc menekülős könyveim, amiknek az újraolvasása után mindig kicsit megerősödve térek vissza a hétköznapokba. Nem tudom igazán, hogy mi az, amiért ezek ennyire segítenek nekem, biztos van köze a nosztalgiának is hozzá, de a fő titok valószínűleg a történetek erejében van. Hiszen mindegyik főszereplő azt választja, hogy a félelmei ellenére előrelép az életében és nem hagyja, hogy a mindennapok vagy a kedvezőtlen körülmények útját állják a boldogságának, még ha ez a boldogság nem is olyan, mint amilyet eredetileg elképzeltek maguknak. Ezt a bátorságot szeretném én is magammal vinni útravalónak a nehezebb időszakokra.
